Miután ellopták az iPhone-om
Azt hittem, hogy a nehezén már aznap este túl voltam, de ekkor jött csak a java…
Talán olvastátok a történetemet, hogy a megállóban megütöttek és kitépték az iPhone-omat a kezemből, amin éppen telefonáltam. Rengeteg apró kis véletlen vezetett a végkifejlethez, arra jutottam, hogy ennek így kellett történnie és kész. Utólag már azt is tudom, hogy óriási szerencsém volt, a hírekből értesültem róla, hogy elkapták a sorozatos mobilrablókat, és volt egy hölgy, akinek még a lábán is áthajtottak. Biztos vagyok benne, hogy ők (direkt írtam kisbetűvel) voltak az elkövetők, mert a videó felvételeken látható gyanúsított kabátját, és az alatta lévő „fehér” pólóját is egyből felismertem. Nekem egy pofonon kívül nagyobb bajom nem esett. Ellentétben a rengeteg bosszúsággal, ami az eset után várt rám.
2015.10. 26-án, az ominózus hétfői napon, a rendőrség kijött a helyszínre, kikérdeztek, vadul jegyzeteltek, de ők nem adhattak erről nekem semmilyen papírt, amit ugyebár a készülékbiztosító felé be kellett volna mutatnom, hogy megkezdhessék a kártalanításomat.
De ha adhattak volna sem kaptam volna, hisz nem tudtam fejből az IMEI számomat, sőt pár nappal az eset előtt garanciáztattam a készüléket. A T-mobile teljesen inkompetens volt a sztoriban, mondanom sem kell, hogy abszolút semmit sem lehet telefonon keresztül elintézni náluk. Végül az Almáriumból kértem egy igazolást arról, hogy új készülékem van, új IMEI számmal, ők nagyon segítőkészek és kedvesek voltak, ezúton is ajánlom őket mindenkinek. De persze ezt sem lehet telefonon keresztül bejelenteni a T-seknek, menjek be személyesen bemutatni… Szerdára már új SIM kártyát is kaptam a régi számommal, és azóta is egy csodás nyomógombos Nokiával nyomulok. Nem nagyon lehet vele telefonálni sem, de már vagy 10x leejtettem és semmi baja. Alig várom, hogy ismét ki akarjanak rabolni, ezzel dobom majd fejbe a huligánt, és biztos, hogy nem kel fel többet.
Péntekre már lett is előadója az ügyemnek, és be is jutottam hozzá a rendőrségre. Ott is volt egy kis kavarodás, hogy ez végülis nem lopás, hanem rablás, hisz megütött, de mégis lopásnak iktatták. Délre mentem, háromkor „már” végeztem is… De hozzáteszem, látszott, hogy tényleg foglalkoznak az üggyel, inkább kérdezzenek ki háromszor alaposan, és kapják el a tettest (meg is történt), mintsem hogy fél óra alatt lezavarjuk, és az egészből ne legyen semmi. A rendőrség után a Westendbe siettem a szolgáltatóhoz, bemutatni az új IMEI-t. Platina kártyás kiemelt ügyfelükként kellemes félórát ücsörögtem a háttámla nélküli puffjukon (de nekem legalább volt ülőhelyem), mire sorra kerültem. Egy kb. velem egykorú, kedves kis hölgyemény közölte, hogy jaaaaa, hát ők ilyet nem tudnak, csak a T-pontosok (és ezt a telefonban miért nem említették?!), nekik nincs hozzáférésük, hogy átírják a számot. Amúgy van ott is T-pont, de aznap pont nincs, mert továbbképzésen vannak.
-Ühümm. Köszi a semmit!
Szóval, azon a héten semmit sem haladt az ügy. A következő hét elején elintéztem a dolgot az Árkádban, de természetesen a T-pontos kiscsaj sem tudott azonnal intézkedni, mert „pont” nincs ott a kolléganője, akinek ehhez hozzáférése van. De majd küld egy sms-t, ha megtörtént az akció (azóta sem küldött, de mindegy), de hogy amúgy ez a papír elég kellene, hogy legyen a készülékbiztosítónak… Na, ez volt az a pont, amikor legszívesebben az egész kócerájt feldúltam volna üvöltő King Kongként a mellemet verve, hogy akkor mégis miért rohangálok egy hete ezzel a rohadt papírral, és miért mossa kezeit a biztosító a gariztatás miatt?!
Szóval, úgy döntöttem, hogy mindenki elmehet a f… Franciaországba! És fogtam magam, mindent beszkenneltem, közöltem, hogy ezt most elfogadják és kész, és elküldtem a megadott e-mail címre. Tudni kell a biztosítóról, hogy bármikor is telefonáltok neki, az véletlenül mindig pont csúcsidő. De tényleg, a nap bármely szakában. Szóval nem veszik fel, de kérhetek visszahívást. Kértem. Többször is. Eltelt két nap, semmi. Újra telefonáltam, csoda történt, felvették. Kikérdeztek, majd ismételt visszahívást ígértek. Így is történt, ismét kikérdeztek, rögzítették, majd elküldtek egy 3 oldalas dokumentumot, amire újra le kellett írnom mindent, és azt szintúgy visszaküldeni nekik. Ebből kiemelném számotokra a kedvenc kérdésemet. Kicsit olvashatatlan az írásom, de idézem nektek:
- Mit gondol, hogyan akadályozhatta volna meg a lopást?
- Ha képzett harcművész és gyorsfutó vagyok…
Úgy hiszem, ezt a kérdést Ők sem gondolták komolyan, mert nem hagytak túl nagy helyet a kifejtésére. Azóta pörgetem az agyamban a további lehetséges válaszokat, hogy tényleg, hogy kerülhettem volna el? Leintek egy kocsit, mint a filmekben, és mondom a vezetőnek, hogy kövesse őket, olyan igazi Taxis, autós üldözést kreálva…
Szóval végre megtörtént a kárbejelentés, de másnap ismét (2015.11.04) kaptam egy hívást, hogy kapcsoljam ki a find my iphone funkciót, mert addig nem tudják elindítani a folyamatot, de egyébként pozitívan bírálták el a kérelmemet, és 15 MUNKANAPON belül 30 ezer forintért új készüléket kapok. Lehet, hogy értékelték a humoromat, mert elég gyorsan elbírálták az ügyet, de ez a 15 munkanap kicsit földhöz vágott. Az még egy hónap. Addig is reszkessetek betörők, a Nokiám jobb, mint egy nuncsaku!
Reagálnék pár szóban egy azóta gyakran előforduló kommentre is. Páran azt írtátok, hogy minek nyomkodjuk az utcán a telefonunkat, kvázi megérdemeltük. Álljunk csak meg egy szóra! Nehogy már én legyek a hibás azért, mert a telefonomat az utcán telefonálásra használom, és egy léhűtő, mocsok ember kirabolt! Mint írtam, rengeteg véletlen vezetett az esethez, köztük az is, hogy aznap pont nem találtam a headsetem, de! bárkivel előfordulhat, hogy fontos hívást kell fogadnia közterületen. És ha nem is fontos, akkor sem hinném, hogy ez a hozzáállás volna a helyes. Én az áldozat vagyok, nem az elkövető.
Kapcsolódó cikkek: Ellopták az iPhone-om
