Egy kicsit a telefon illemről
Tegnapi menő vagy ciki témánkhoz valamelyest kapcsolódva, most főleg azok a ciki dolgok következnek, amik ugyan márkafüggetlenek, viszont felhasználófüggők.
Az illemszabályok mára nagyon elhalványultak és sokan tényleg magas ívből tesznek rá, mondván miért is kéne megfelelni bárkinek? A másoknak való megfelelés és az, ha kifejezetten negatív képet alakítunk ki magunkról nem törődöm viselkedéssel és nagyon könnyen betartható dolgok be nem tartásával, azért eléggé távol állnak egymástól. Lehet úgy is viselkedni, hogy nagy erőfeszítést ne kelljen tenni, de közben másokat, a környezetet, a társadalmat valamiféle elégedettséggel töltse el. Ami aztán persze visszahat önmagunkra is, hiszen minket is elégedettséggel tölt el, ha mások pozitívan állnak hozzánk. A kulcsszó: az odafigyelés.
Ami pedig a telefonhasználatot illeti… Tudjuk, hogy mindenki nagyon fontos ember, aki napjában rengeteg életbevágó hívást bonyolít, még akkor is, ha az emberiség évezredeken keresztül nem ismerte az olyan vívmányokat, mint a mobiltelefon és addig is csak megvoltak valahogy. De biztos, hogy azért, mert a tudomány eljutott eddig, nekünk vissza kell minősülni ősemberré?
Induljunk ki másból! Nem érdekesek az illemszabályok. Legyen inkább fő irányvonal, hogy amit magunknak nem kívánunk, illetve, amit nem szeretnénk, hogy mások tegyenek velünk, azt mi se tegyük másokkal. Ez pedig nem megfelelés viselkedés, nem illem, hanem sokkal inkább tisztelet kérdése és vegyük úgy üzlet. Ha nekünk kell, hogy mások tiszteljenek, akkor mi is tiszteljünk másokat!
Miként tegyük?
Főszabályként megállapíthatjuk, hogy telefonbeszélgetés azért zajlik csak a hívó és hívott között, mert rájuk tartozik, nem másra, sőt könnyen elképzelhető, hogy senki más nem kíváncsi rá. Ezért érdemesebb úgy intézni, hogy másoknak ne kelljen muszájból végighallgatni senki szexuális életét, gyomorműködését, vagy egyéb olyan témát, ami nem tartozik külső hallgatóra.
Gondoljunk bele, hogy mi szívesen hallgatnánk-e mástól azt, amiről beszélünk.
Ide tartozik az, hogy amikor beszélgetünk érdemes körülnézni, hogy hol vagyunk. Zavarhatunk-e másokat a beszélgetéssel? Ha zavarhatunk, tanácsos pár lépéssel arrébb menni. Vagy leszállni a közlekedési eszközről, vagy elhalasztani a hívást addig, amíg leszállunk, kiszállunk, kimegyünk. Potenciális helyek a tömegközlekedés, a gyógyszertár, az orvosi rendelő, a kis üzlethelységek. Szinte biztosra vehetjük, hogy itt zavar másokat a trécselés.
A másik fele a nyilvános beszélgetésnek a kiabálás. Attól, hogy mi nem halljuk jól a beszélgetőpartnerünket, nem feltétlenül szükséges üvölteni a telefonba. Persze mivel ez inkább az idősebbek „betegsége” nehéz ezt megértetni velük. Kicsit olyan ez, mint külföldivel beszélgetni nyelvtudás nélkül. Attól, hogy artikulálunk, lassan és egyre hangosabban beszélünk, még nem fogja érteni…
Üzleti körökben érdemes mérlegelni, hogy mi magunk mit gondolunk arról az üzleti partnerről, aki úgy viselkedik, mint mi. Komolyan vennénk-e olyat, aki egy tárgyalás közben folyton a telefonját nyomogatja, vagy akár hívásokat fogad „Várj egy picit!” felkiáltásokkal állandóan félbeszakítva a megbeszélést?
Az is megállapítható, hogy mások idejét nem tisztességes rabolni azzal, hogy megvárakoztatjuk őket azért, mert dumcsizunk a telefonon. Az üzleti telefonokat általában viszonylag gyorsan le lehet bonyolítani, illetve bárki megértheti, ha valakinek épp nem alkalmas a hely és az idő a telefonbeszélgetésre. Ettől függetlenül persze van olyan, hogy intéznünk kell a dolgainkat és közben fontos hívást várunk, vagy valamit tényleg halaszthatatlanul meg kell beszélünk telefonon, de ilyenkor ezt a velünk szemben álló félnek lehet jelezni előre (üzlettársnak, tárgyalópartnernek, kávézásnál barátnőnek, fodrásznak, stb.), vagy elnézést kérve kicsit félre lehet vonulni gyorsan elintézni. A jópofizás, az udvarlás, a dumálás nem tartoznak ide és azt sem szép dolog ilyenkor ellőni jófejségből a hívó félnek, hogy „Dehogy zavarsz!”, amikor igenis zavar.
A telefonokat kirakni az asztalra sokáig bunkóság volt, mára ez természetessé vált ugyan, de attól, hogy ott van, még nem biztos, hogy nézegetni kell. A közösségi oldalon terjed egy fénykép azzal a játékkal, hogy baráti társaságok étteremben, kávézóban egymásra helyezik az asztal közepén a telefonjaikat és, aki először a telefonjáért nyúl, az fizeti a számlát. Nem rossz megoldás betartatni az egymás iránti tiszteletet.
Ha egy találkozón az időt kell figyelnünk, ameddig maradhatunk, akkor inkább használjuk az időzítő funkciót, vagy akár az ébresztőt, hogy tudjuk, mikor kell indulnunk. Sokkal kulturáltabb és kevésbé zavaró egy diszkrét jelzés, mint öt percenként felkapkodni a készüléket az asztalról beszélgetés közben, hogy megnézzük mennyi az idő. Ha pedig valakivel leülünk kávézni, ne kezdjünk Viber párbeszédeket, vagy ne üzengessünk közben folyamatosan másnak. Intézzük el előtte, vagy utána!
A leírt dolgok persze mind csak javaslatok. Természetesen mindenki azt csinál, amit csak akar. Lehet rohangálni csúcstelefonokkal ösztönlény szinten és lehet emberként is létezni, a választás mindenkinek sajátja. Amennyiben változtatnánk és a feladat nehezebbnek tűnik nekifutásból, mint olvasásra, akkor sem kell feladni. Ha valami nem megy először magától, akkor érdemes odafigyelni, amíg szokássá válik, utána pedig már könnyedén, erőfeszítés nélkül is megy. A trükk ennyi